Sokakban zsigeri reakciókat vált ki egy ilyen cím. A mai európai társadalomban nem lehet megkérdőjelezni az egyedülálló szülők által nevelt gyermekek felhőtlen boldogságát, hiánytalan életét és szuper körülményeit. De azért ne hazudjunk magunknak és gyermekeinknek: egy szülővel felnőni nem ugyanolyan, mint mindkettővel. Ahány ház, annyi szokás, miközben „minden házban” törekszenek a szülők a gyermekük boldogságát és elégedettségét kialakítani. A családi lét nem egy fényképszerű pillanat, hanem mozgalmas, folyton változó, hullámvölgyekkel teli állapot. Ebben a dinamikus létben két embernek könnyebb elbírni a gyermekek fejlődésével járó terheket – és örömöket – mint egynek.
Ha azt állítjuk, hogy a két (biológiai) szülővel felnőtt gyermekek jobban teljesítenek az életben, nem hazudunk. Bár mindenki tud mindenféle skálán jobban teljesítő egyszeri példákat hozni az érvei bizonyítására, összességében nézve kiegyensúlyozottabbak azok a gyermekek, akik a születéskori családi egységükben nevelkednek.
A józan paraszti ész és az egyszülős családok tapasztalatai szerint is sokkal küzdelmesebb a csak anyával vagy csak apával felnövők élete. (Az elvált szülők gyermekeinek élete is küzdelmesebb, de esetükben mindkét szülő valamilyen formában jelen van a gyermek életében, bár az időbeosztás megnehezíti a mindennapokat.) Az ilyen családokat segíteni kell a lelki egyensúly kialakításában, ha ez szükséges, ahelyett, hogy a problémáikat a szőnyeg alá sepernénk. A Pew Kutatóközpont felmérése szerint azon felnőttek jövedelmi viszonyai, akik házas, egy háztartásban élő szülőkkel nőttek fel, magasan a legjobb, még azokhoz képest is, akik ugyan jó anyagi körülmények között, de elvált szülők gyermekeiként nevelkedtek*. Ezért sem lehet össztársadalmi cél annak bizonygatása, hogy nincs különbség a teljes és az egyszülős család között, vagy jobb a gyereknek egy szülővel, mint mindkettővel.
A klímakatasztrófa riogatói között hangoztatnak ilyen érveket. Mert túl sokan vagyunk a Földön. Mert nincs elég élelem. Mert az a felelős felnőtt, aki nem szül gyermeket. És még sorolhatnánk a véget nem érő emberellenes érveket.
Vessünk egy pillantást a valóságra: valóban meglehetősen sokan élünk a Földön, főleg az egészségügyi ellátások ugrásszerű javulásával az utóbbi évtizedekben. Valóban sokan éheznek a szegényebb országokban, mivel az élelem egy részét nem tudják megfelelően tárolni (így az megromlik), a fejlett országokban pedig ahelyett, hogy eljuttatnánk az élelmet a szegényebbeknek, inkább kidobjuk. (Lásd az ENSZ Élelmezésügyi felméréseit). Demográfiai válságot élünk, azaz az idősebb generációt egyre kevésbé tudja eltartani a fiatalabb, munkaerőpiacon aktív népesség. Legalábbis Európára ez jellemző.
Valóban az a felelős felnőtt, aki nem szül gyermeket? Aki nem termeli újra a munkaerőt? Aki életet ad? Valóban van létjogosultsága a magyar szóhasználatnak, amikor is a várandósságot terhességnek, a gyermeket ellenségnek állítja be, aki ellen „védekezni” kell? Szerintem nem. A felelősség nemcsak a saját életemre és a saját jólétemre korlátozódik, hanem magában foglalja mások jólétét is, legyenek akár más országból valók, más kontinensen élők vagy számomra teljesen idegen idős vagy magzati korúak.
Minden liberális, individualista, agresszív törekvés, amely a kihalásra biztatja a nemzeteket az iskolásoknak szánt átfogó szexuális nevelési programokon vagy az abortuszt normává tevő nemzetközi kötelezettségeken keresztül árt az emberiségnek. Árt nemcsak gyermekeinknek, hanem nekünk, értelmes és felelős felnőtteknek is. A szóhasználatunkba, a képernyőnkön át az életünkbe behatoló abortuszkultúra nem építi, hanem rombolja családi kapcsolatainkat és egyéni boldogulásunkat. Ezért kell fellépnünk lépten-nyomon a nemzetközi és hazai közéletben megtestesülő élet- és emberellenes törekvésekkel szemben.
Bill Gates nagyszerűen összefoglalja életellenes ars poeticáját az alábbi linken található cikk egyik videójában:
Nem hat az újdonság erejével, ha kimondjuk: Európában a gyermekek születése nem áll egyensúlyban az idősebb generáció képviselőinek számával, azaz demográfiai szakadék felé száguld a kontinensünk. Félreértés ne essék, a túlnépesedés problémája nem abból fakad, hogy sok gyermek születik – vagy születne, ha engednék -, hanem a várható élettartam meghosszabbodásából. Ha egy pillantást vetünk a mostani családokra, láthatjuk, hogy viszonylag sok az egyke gyermek, akiknek most még jó, hogy 3-4 felnőtt körülrajongja őket, de 20-30 év múlva egyedül kell gondoskodniuk idősödő nagyszüleikről, szüleikről. Plusz a saját gyermekeiről, ha lesznek… ez aztán az igazi kihívás!
Talán ezt a helyzetet ismerte fel az Európai Unió intézményrendszere, amikor létrehozták a Demográfiáért és demokráciáért felelős biztos posztját. A jól alliteráló név mögött vajmi kevés összefüggés vélhető, de legalább valaki foglalkozik a demográfia kérdésével. A híreket olvasva úgy tűnik, hogy a brüsszeli fejekben az alapfogyasztó még mindig az egyén, nem pedig a család, így ebből kiindulva próbálnak válaszolni a demográfiai kihívásokra. Ilyen, egyébként szükséges és pozitív válaszok a részmunkaidő bővítése, a biztonságos munkahelyek erősítése (azaz a részmunkaidő ne jelentsen bizonytalan munkavállalói létet) vagy a gyermekfelügyelet kiszélesítése.
Sajnos odáig még nem jutott el az Európai Unió, hogy a gyermekre ne „teherként” tekintsen, aki ellen „védekezni” kell, hanem sokkal inkább megoldásként, aki a jövőbe való befektetés is egyben. Nyilvánvaló, hogy gyermeket nem azért vállalnak a párok, mert „befektetnek a jövőbe”, de gazdasági és szociális szempontból ez sem utolsó.
Bár a család a társadalom alapsejtje, mint ahogy az visszhangzik is nemzetközi egyezményekben, mégsem létezik még „family mainstreaming” a döntésekben. Azaz nem vizsgálják meg kellőképpen, hogy egy adott döntés milyen hatással lesz a családokra, ezzel együtt a demográfiai helyzetre. Az Európai Unió rövidlátásán még lehet mit javítani.
A gyermekvállalás és az idősgondozás első sorban „fejben dől el”, nem az uniós íróasztaloknál, bár kétségtelenül javítható a helyzet legfelsőbb szintű döntésekkel. Addig is a családoknak, az egyre fogyó népességnek utat kell találnia a generációk között, hidat kell építeni a fiatalok és idősek kommunikációs problémáinak leküzdéséhez, a földrajzi akadályok elhárításához, és az egymásról való szeretetteljes gondoskodáshoz.
Több, mint 12 évnyi önkéntes nővédelmi munka van mögöttem, melyet az Együtt az Életért Egyesületben teljesítettem. Mit is értek nővédelem alatt ezzel a tapasztalattal? Nem hangzatos szlogeneket a testemről és jogaimról. Nem egyenlőségjelet férfi és nő között. Hanem valami egészen mást.
fotó: Pixabay
A nővédelem alapja véleményem szerint a szabadság érzése. Az a magabiztosság, az a tudat, hogy MINDEN JÓL VAN most és MINDEN JÓL LESZ a jövőben. Ehhez persze a Gondviselésbe vetett hit is szükséges, anélkül igencsak lerövidülnek a perspektívát és hamar erőt vesz az emberen – és az ember lányán – a kétségbeesés. A szabadság, amiről én írok, nem az a félreértett szabadság, ami kimerül a „mindent szabad” elvben, hanem az a fajta szabadság, ami a tudatos döntések sorának eredményeként születik.
A valódi nővédelem az élet legkiszolgáltatottabb pillanataiban mutatkozik meg: a gyermekvállalás és szülés kapcsán. Amikor a nő egyedül nem képes megvalósítani önmagát, mert egy másik ember „megvalósításán” fáradozik. Ezekben a pillanatokban és az azt övező időszakokban kell leginkább védeni a nőket.
Miért? Mert a születendő gyermek léte önmagában fizikai fáradtsággal, megpróbáltatásokkal jár. Mert talán az orvos első kérdése arra irányult, hogy „megtartja-e”. Vagy a gyermek apja nem akar hallani kapcsolatuk gyümölcséről, esetleg még meg is fenyegeti a költözés vagy a szakítás rémével ezekben a hetekben-hónapokban. Mert a munkahelyen titkolnia kell állapotát, nehogy a főnöke megtudja és megszabaduljon tőle, ezzel ellehetetlenítve a megélhetését. Ha ezek a tényezők összeadódnak, akkor igencsak védtelen és kiszolgáltatott a nő. Pont akkor, amikor áldottnak kellene éreznie magát.
Ezekben a pillanatokban, az ide vezető úton beszéljünk a nővédelemről, hogy a nők úgy tudjanak kiteljesedni, hogy önmaguk megvalósítása mellett a gyermeküknek is megengedik, hogy megszülessen és legyen valaki. Nőnapon kívánom nőtársaimnak és embertársaimnak, hogy 5-10-20 év múlva mindannyiunk számára egyértelmű legyen a helyes irány.
“A fogyatékosság nem teher vagy emberi deficit, hanem az emberi lét egyik aspektusa” – az ENSZ emberi jogi szakértői
Úgy tűnik, igen. A jelenlegi magyar helyzetben elképzelhető, hogy ha a bíróság előtt nyilatkozom, hogy a gyermekemről abortusz útján lemondtam volna, ha tudom, hogy fogyatékkal él, akkor kártérítés illethet. Erre a furcsa helyzetre keresi most az Alkotmánybíróság a megoldást.
Hogy is van ez? Bonyolult jogi csavarok, a náci kultúra eugenika-öröksége és a tökéletest hajhászó konzumkultúránk összeadva eredményezik a magzatkorú gyermekek tömeges elpusztítását. Ugyanis mit jelent ma a magzati szűrővizsgálat? Halálos ítéletet. Állítólag még az életvédő Alaptörvény mellett is része az orvosi protokollnak a kismamák faggatása a várandósság megállapításánál: „És megtartja?”. Ezek után kötelező vizsgálatokon kell részt venni, amelyeknek célja a magzati rendellenségek kiszűrése, hogy mihamarabb segítsék a baba egészségének javulását. Biztos vagyok abban, hogy sok esetben valóban segítenek a piciknek. De mi a helyzet például a Down-szindróma szűréssel?
(Még mielőtt bárki nekem szegezné a tőrt, az én gyermekeimnek is rossz lett az AFP tesztjeinek értéke. Mindháromról olyan eredményt hozott a teszt, ami alapján „további genetikai vizsgálatokat tartottak szükségesnek”. Mire megszülettek, egyikőjüknél sem tapasztalták már azokat a jeleket, amik ilyen jellegű aggodalomra adtak volna okot. Szóval ismerem az érzést, amikor kimondják a magzatról a lehetséges rendellenesség fennállását, nem szükséges átkokat és szitkokat szórni rám a közösségi média felületein.)
Alakítsunk ki inkább egy olyan világot, ahol nem néznek ferde szemmel a fogyatékkal élő emberekre, ahol a korai fejlesztések mindenki számára elérhetők (térben, időben és anyagilag), ahol nem a tökéletes emberpéldányokat fogadjuk csak el, hanem azokat is, akik valamilyen téren támogatásra szorulnak. Nem lenne jobb így élni?
Az Emberi Méltóság Központ Alkotmánybíróságnak benyújtott Amicus Curiae beadványa
Az ENSZ Nőügyi Bizottságának márciusi ülésének dokumentumaiban előtérbe kerültek a homoszexuális életvitelt gyakorló nők védelme. A már-már követhetetlen megnevezéssel bíró csoportosulások kritikával illetik mindazokat, akik nem értenek egyet elképzeléseikkel. Lehúzzák azokat a civil szervezeteket, akik nem szeretnék a gyermekeket transzneműségre tanítani az iskolákban vagy lépéseket tesznek a valódi nővédelem mellett.
Mit is értek ezalatt? Nevezhetjük-e nővédelemnek kislányok megrontását? Nevezhetjük-e nővédelemnek a nők méhének bérbevételét? Nevezhetjük-e nővédelemnek kiskorú lányok terméketlenné tételét? Szerintem nem.
A gyerekeket összezavarja az a fajta átfogó szexuális nevelés program, amit az ENSZ szervei, mint a WHO, UNESCO vagy UNICEF hirdetnek. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az Egyesült Királyságban 2000 %-al növő, nemüket megkérdőjelező gyermekek száma. Vagy az egyre több kukkolással, mutogatással, vagy nemi erőszakkal járó bűncselekmények száma, amiket az uszodákban és nyilvános női öltözőkben követnek el.
Mindenki számára egyértelmű, hogy a homoszexuális társadalom fenntartásához elengedhetetlen az örökbefogadás vagy a béranyaság intézménye. Másképpen nem lehet gyermeke a meddő pároknak. Ehhez pedig szegényebb családokban, szegényebb országokban élő nők méhét használják fel: saját örökítőanyagukkal rendelkező megtermékenyített petesejteket ültetnek be, hogy az anyaméh háborítatlanságában növekedhessen a gyermek. Akit születése után – a szerződés értelmében – rögtön átadnak a szerződő félnek. A gyermek talán nem is ismeri meg soha azt a nőt, aki élete első kilenc hónapjában táplálta és védte.
Az ENSZ Nőügyi Bizottságának szakértői azokat a trendeket támogatják, melyek intézményesítik a kiskorúakon végzett visszafordíthatatlan beavatkozásokat. Huszonéves lányok bánják meg a nemi átalakító műtéteket, melyeket különösebb pszichológiai vizsgálat nélkül „írtak fel” nekik… terméketlenséget és gyógyíthatatlan űrt okozva.
Márciusban többnyire virtuális formában döntenek az ENSZ Nőügyi Bizottságának tagjai a nők döntéshozatalban való részvételének előmozdításáról, aminek egyik járulékos eleme – érthetetlen módon – a transzneműek érdekeinek erősítése. Amint megerősödnek a transznemű érdekek, még gyengébbé válik a gyengébbik nem, még kevésbé lehet nőnek nevezni a nőket, és ezzel együtt nővédelemről beszélni.
“Elhagytuk a felépített, bizonyítékokon alapuló klinikai gyakorlatot és most érzékeny tinédzserek és gyermekek csoportján órási, életeket alapjaiban megváltoztató kezeléseket alkalmazunk egy hiedelemre alapozva.”
kép: Pixabay
Egy jogi csatát követően a Mail on Sunday című oldal a transznemű gyógyszerek „sokkoló bizonyítékaként” mutatta be mindazt, ami miatt a Legfelsőbb Bíróság megtiltotta egy állami kllinikának a pubertásblokkolók felírását.
A Nemi Identitás Fejlődési Szolgálat (Gender Identity Development Service, GIDS) londoni klinikája, más néven a Tavistock Központ, 2011-ben kezdte ezt a készítményt 16 év alattiak számára felírni. Múlt év decemberében a klinikát leállították, mondván, hogy „meglehetősen kétséges” a gyermekek tudatos beleegyezése.
Christopher Gillberg, svéd pszichiáter tanúvallomása szerint a pubertásblokkolók használata lényegében a törékeny gyermekeken végzett „élő kísérletezés”. „Orvosként leélt éveimben” – írja, „nem emlékszem ennél fontosabb orvosi gyakorlatra. Elhagytuk a felépített, bizonyítékokon alapuló klinikai gyakorlatot és most érzékeny tinédzserek és gyermekek csoportján órási, életeket alapjaiban megváltoztató kezeléseket alkalmazunk egy hiedelemre alapozva.”
A lap szerint Gillbert és más szakemberek bizonyítéka:
a pubertást fékező gyógyszerek károsítják a beteg agyi és csontfejlődését;
a klinikák ösztönzik a nemi átalakításra váró tinédzser lányokat, hogy válasszanak spermadonorokat petesejtjeik megtermékenyítésére mielőtt lefagyasztanák azokat;
az orvosok nem tájékoztatnak kellőképpen a pubertásblokkolók meddőséget okozó kockázatairól;
a beavatkozást megbánó gyermekek „bezárva” érzik magukat az új testükben;
internetes oldalak beszélik rá az autista gyermekeket a transzneműségre, miközben csupán „identitásbeli bizonytalanságaik” vannak.
A Tavistock Központ szolgáltatási iránti igény 60-szorosára nőtt az elmúlt 15 évben. A bírók tudomására jutott, hogy a 12 és 17 év közötti segítséget kérő lányok száma meredeken nőtt, kétszer annyian jelentkeztek nemi átalakító beavatkozásokra, mint a biológiai férfiak.
Az orvosok tanúvallomásaiban fény derült arra is, hogy „aránytalanul magas” a transzneműséget valló gyermekek száma az állami gondoskodásban vagy örökbefogadó szülőknél nevelkedők, autisztikus, anorexiás jellemzőkkel élők vagy más pszichiátriai vagy mentális betegséggel küzdők között.
A bizonyítékok sorában tucatnyi fiatal nő vallott arról, hogy életük tönkrement a nemi átalakító beavatkozások miatt.
Lucy, egy nemváltó sebészi beavatkozáson átesett nő, „megcsonkítottként” jellemzi önmagát. „Elborzaszt, hogy a méhem eltávolítása előtt mennyire nem hívták fel a figyelmemet ennek a szervnek a fontosságára. Most pedig túl késő van ehhez. 23 évesen a menopauza korszakát élem annak minden egészségügyi vonzatával. Nem is értem, hogy hogyan engedhették meg ezt az orvosok.”
Stephen Levine professzor, a nemi beavatkozások területén dolgozó amerikai szakember kijelentette, hogy „az orvostudománynak nincs még egy olyan területe, ahol ennyire radikális beavatkozásokat végeznének gyermekeken ilyen kevés bizonyítékkal alátámasztva”. Hozzáfűzte továbbá, hogy a beavatkozásokat olyan „mérgező és lázas környezetben végzik, ahol a kritikus és óvatos hangokat lehurrogják transzfóbnak, gyűlölködőnek és átalakító terápiát végzőnek bélyegezve azokat.”
„Az ilyen légkör megfélemlítő és ellenséges helyzetet alakított ki, aminek a hallgatás és a beletörődés lett az elkerülhetetlen következménye. Csak mi, a karrierünk végét járó, már semmit sem veszítő orvosok tudjuk hangoztatni aggályainkat.”
„Az orvostudományban mindenki számára ismert, hogy tudományos követelményeknek kell megfelelni egy beavatkozás használhatóságának elindításához”- mondta. „Haladni kizárólag a körültekintően elvégzett klinikai tesztek ismeretében lehetséges. Miért lennének a nemiség problémái ez alól kivételek?”
A Nemi Identitás Fejlődési Szolgálat (GIDS) igazgatója, Dr Polly Carmichael a Legfelsőbb Bírósághoz eljuttatott beadványában ragaszkodott ahhoz, hogy az orvosok minden lehetséges mellékhatásról tájékoztatják a fiatalokat, mielőtt elkezdenék a pubertás blokkolását. Véleménye szerint a pubertásblokkolók elsődleges célja, hogy időt adjon a gyermekeknek a „nemi identitásuk átgondolására”.
A konzervatív Nicholson bárónő, a Lordok Házának tagja, a Mentsük meg a gyermekeket” (Save The Children) elnevezésű szervezet korábbi igazgatója így nyilatkozott a Mail on Sunday oldalain: „A pubertásblokkolók… szívszaggató, romboló fizikai kísérletek éretlen fiúkon és lányokon. Lezárják a normális fejlődés útját egy fájdalmas élet és meddő jövő kedvéért – az egészségügynek soha nem lett volna szabad engedélyeznie a közpénzek felhasználását előzetes kutatások nélküli, egészséges testeken végzett visszafordíthatatlan sebészi beavatkozásokra.”
Michael Cook cikkét fordította Frivaldszky Edit.
A cikk a BioEdge oldalán jelent meg 2021. január 16-án.
Meddig lehet még a halálos ítélettel egyenlő a magzatdiagnosztika? Ne áltassuk magunkat, a mai magyar nőgyógyászati gyakorlatban nem élvez prioritást a magzatok méhen belüli segítése az abortusszal szemben. Ha kiderül valakiről, hogy a Down-szindróma jegyeit viseli magán, akkor „kibővített határidővel” kioltható az élete.
Az eugenika, a fejnemesítés hagyományozódott tovább a nőgyógyászati protokollban. De vajon meddig tarthat egy társadalomnak a tökéletesre-törekvése? És mi nem tökéletes egy Down-szindrómás kisbabában? És mi a tökéletes egyébként? Vigyázat, ha velünk történik valamilyen baleset vagy betegség, amit a társadalom kivet magából, rögtön átkerülünk a másik oldalra. Onnan már nem lesz olyan egyszerű kiállni az érdekeinkért, hiszen legyintenek fognak ránk is, mint most teszik a Down-os babákkal. Akik néha a szüleik és orvosaik szerint még arra sem érdemesek, hogy megszülessenek lehessenek valakik.
A bevált receptet itthon is elkészítik. Vajon a keleti blokk ideológiák ellen beoltott népének is lenyomható a torkán a gender propaganda?
A gender-henger diktatúráját éljük Forrás: Pixabay
Online, ismerkedést segítő leszbikus sorozatot indítanak a leszbikusok. Hol tartunk a tudatformálásban? 1989-ben látott napvilágot az a Kirk-Madsen könyv, ami lépésről lépésre leírta a homoszexualitás társadalmi elfogadtatásának menetét. Mik ezek és miket tapasztalunk belőlük itthon?
Homoszexuális üzenetek árasztása minden mennyiségben, a lehető legtöbbet és leghangosabban beszélve erről.
Áldozatkép kialakítása (provokátorok helyett).
Védelmezők felkutatása és anyagi támogatás építése.
Vonzóvá tenni a homoszexualitást.
Az ellenzőket elnyomóként ábrázolni.
Hmmm… Ennél többet már nem is lehet beszélni a homoszexualitásról. Nincs olyan díjnyertes film, amiben ne lenne egy-egy LMBT szereplő. Lassan a mesekönyvek és a sorozatok is a gender-henger áldozataivá válnak, nemcsak külföldön, de itthon is. Ha tovább erősödik az LMBT emberek áldozatként való bemutatása, és ennek érdekében jogaik bővítése, akkor elérjük, ha eddig nem tettük volna, hogy „egyenlőbbek lesznek az egyenlőknél”. Többletjogokat kapnak és valamiféle társadalom fölötti kasztot alakítanak ki. Mindezt segítik a legpénzesebb alapítványok vagy akár az Európai Bizottság (lásd az ILGA Europe büdzséjét). És, hogy ne maradjon el a receptben az utolsó simítás sem: bárki, aki szót mer emelni a genderőrület ellen, rögtön homofób bélyeget kap.
Szeretnénk ettől megóvni gyermekeinket. Szeretnénk eldönteni, hogy mit láthatnak és mit nem a képernyőn. Ha szűrőprogramokat használunk, egy bizonyos pontig segíthet, de mit tegyünk, ha az LMBT tartalmakat gyerekbarátként kezeli a rendszer? A genderdömpinggel szemben a szülők is támogatásra szorulnak.
Oktatósorozatot készítenek a leszbikusok, hogy megkönnyítsék a kapcsolatfelvételt. Ha elindul egy ilyen oktatósorozat a homoszexuális kapcsolatok erősítése érdekében, akkor azt kéretik felkarikázni. Mert nem gyereknek való.
Egy homoszexuális férfi, aki kiáll a férfi-nő közötti házasságért és a családért
Az alábbi interjút Paddy Manning-gel készítettem, akivel szeptemberben találkoztam Dublinban. Paddy talán az utolsó azok közül, akiket 22 évvel ezelőtt homoszexualitásuk miatt tartóztattak le Írországban. Nagyot fordult a világ azóta, mert Paddy – ő ugyan nem sokat változott az évek során – az LMBT közösségben közutálatnak örvend és kiközösítést szenved, miután év elején az ír népszavazás körüli kampányban határozottan felszólalt az egy férfi és egy nő közötti házasság védelmében és a gyermekek érdekében. Hogyan lehet néhány év lefolyása alatt személyesen átélni ezt a két végletet? Kötetlenül, tabuk nélkül beszélgettünk…
Kérlek mutatkozz be röviden, mondj néhány szót magadról, a mindennapokról!
Paddy Manning a nevem, 52 éves vagyok, és igazán nem tudom, hogy öregedhettem így meg ilyen gyorsan, azt hittem hosszabb idő lesz… Egy kis vidéki faluban nőttem fel, Írországban, ami az én gyerekkoromban sokkal szegényebb vidék volt, sokkal elzártabb, mint most. Senki nem akart annak idején odamenni, nem voltak bevándorlóink vagy menekültek, mert senki nem gondolta, hogy ott telepedjen le. Szegény ország voltunk. És sok szempontból stabilabb volt a maga szegénységében.
Mikor érezted először, hogy nem a lányokhoz vonzódsz?
Gyerekként, tinédzserként tudtam, hogy a férfiakhoz vonzódom.
Hogyan tudtad?
Nem voltak vágyaim… Amikor a korombeliek beszéltek a nők iránti szexuális vágyainkról, akkor úgy éreztem, hogy a nők nem hatnak rám. Mintha más fajhoz tartoznának. Nem tudtam megérteni, hogy valaki hogyan is… nem voltak rám hatással. A nők kedvesek voltak, beszélgettem velük, együtt voltunk, de a férfiak, az igazi férfiak, a férfias férfiak, azt akartam én.
Vannak testvéreid?
Csak 3 húgom van, én vagyok a legidősebb.
Azt sem tudtam, hogy rajtam kívül valaha valakinek ilyen vágyai lettek volna. Semmi nem volt a kultúrámban, semmi irodalom nem volt róla, semmi a tévében… ez egy olyan vágy volt, aminek nem volt helye az életünkben. Nem volt róla tapasztalatunk. És ez hihetetlenül nehéz volt.
21 éves voltam, amikor észrevettem, hogy vannak más férfiak is, akik olyanok voltak mint én.
Tehát 21 éves voltál, amikor észrevetted, hogy a férfiakhoz vonzódsz?
Nem, nagyjából 7 éves lehettem, amikor először szembesültem, hogy ilyen vágyaim vannak, 11 éves koromra már teljesen biztos voltam benne, de tudtam, hogy nem beszélhetek róla, és csak 21 éves koromra jöttem rá, hogy voltak hozzám hasonló férfiak is. Semmi sem történt, de elkezdtem rátalálni olyan férfiakra, akik hasonlóak voltak.És eléggé nehéz volt. Hol találhattam az embereket? Ne felejtsd el, hogy ez még az internet előtt volt. Nem volt információ. Egyáltalán. Csak a pletyka olykor. És ezen lehetett elindulni. A legnagyobb változást a meleg férfiak számára – olyan értelemben, hogy kapcsolatot tudjanak kialakítani – nem a társadalom elfogadás felé irányuló változása hozta. A legnagyobb változást a mobiltelefonok hozták. Mert ekkor először volt egy telefonszámunk, amit odaadhattunk egy másik férfinak, akivel találkozhattunk. Felhívhattuk egymást, és újabb találkozót beszélhettünk meg. Mert addig csupán a szexről szólt. Mert nem volt más lehetőség. Nem élhettünk együtt, igazából nem is lehetett időpontot egyeztetni. Folyamatosan féltünk, mert hogyan magyarázható, hogy ismersz egy férfit, aki a kapcsolati rendszereden kívül esik? Tehát nem tehettük meg. De a mobiltelefonok mindent megváltoztattak.
Mitől féltél?
Attól féltünk, hogy elkapnak minket. Mert tiltott volt. És arról se feledkezzünk meg, hogy amikor én húsz éves voltam, akkor ez még illegális volt Írországban. 10 évet kellett ülnie és kényszermunkát végeznie annak, akit elkaptak.
10 évet?
10-et. A gyilkosság után a legsúlyosabb bűncselekmény volt. Még a brit törvények uralkodtak az országban. Az 1867-es Személy elleni bűncselekmény törvénye. És mi olyan nagyon érdekes ebben, ami még most is szíven üt: az, hogy ezt a törvényt egy protestáns parlament alkotta. A katolikusok nem voltak jogi értelemben ellenségesek a melegekkel szemben. Nem hoztak ilyen törvényeket, a katolikus országokban nem is voltak ilyen törvények! Ez egy brit törvény volt, és mi megtartottuk. Ez nem ugyanolyan, mintha mi hoztuk volna, de minden törvényt végre lehet hajtani, és fel lehet használni. Amennyire tudni lehet, én vagyok az utolsó ember Írországban, akit emiatt a törvény miatt tartóztattak le. 1993-ban tartóztattak le Kilkenny-ben e törvényre hivatkozva. Bizonyos értelemben ez volt életem legrosszabb napja. Több, mint ijesztő volt. Elindultam egy éjszakai klubból, ahol a barátaimmal voltam. Ekkorra már teljesen belefáradtam, hogy eljátsszam, hogy nem vagyok meleg. Nem ment tovább. Nem érdekeltek a nők. Miért menjek esténként úgy szórakozni, hogy udvaroljak nekik. Büntetés volt ez így számomra. Rendben van, hogy a barátaiddal elmész ilyen helyekre, de ha csak így ismerkedhetsz, akkor borzalmas a dolog.
Honnan tudták, hogy más vagy? Mármint a rendőrség?
A rendőrség sem tudta, hogy ki a meleg. Senki sem beszélt róla. Az volt a baj, hogy elmentem Kilkenny-be, ami egy kisebb város. Most 30 ezren élnek ott, régen kevesebben voltunk. És láttam egy embert, aki csak úgy kocsikázott. És azon a környéken kocsikázott, ahová azért mentünk, hogy találjunk valakit. Elég nagy darab ember volt, már az autóban láttam, és elkezdtük a táncot. Elkezdtük a rituálét. És tovább tartott, mint szokott. De néha az emberek óvatosak. Végül láttam, hogy leparkol a könyvtár parkolójában és kinyitja az autó ajtaját. Beültem az autóba és fél perc alatt letartóztatott. Járőrözött. Ránk vadászott. Elég ijesztő volt. Az állam egyik bűnüldözője tartóztatott le, nem egy pap vagy az egyház. Szóval az állam tette ezt velem.
A dolog végül nem került a bíróság elé, nem jelentettek fel. De megtehették volna. Ha már érdeklődést mutatok… Az 1867-es törvény szerint nem kellett fizikailag tenni semmit, ahhoz, hogy letartóztassanak, elég volt érdeklődést mutatni… mi is volt a kifejezés a törvényben… elcsábítani egy férfit a szexre. Tehát gyakorlatilag szexre csábítottam a védelmi erők egyik tagját. Tehát bajban voltam.
26 éves voltam, foglalkoztam az öngyilkosság gondolatával. Kb. 3 napig azon gondolkoztam, hogy hogyan öljem meg magamat a legkevesebb fájdalommal és a szüleimnek a legkevesebb gondot okozva, ha az eljárás folytatódott volna.
Igazán szerencsés voltam. Találkoztam egy barátommal. Egy furcsa ember, alkoholista, az emberek többsége nem szereti, de megmentette az életemet. Elvitt magához, főzött nekem teát, aztán felhívta egy barátját. Aki akkor a parlament egyetlen meleg tagja volt, David Norris. Nagyon viharos kapcsolatunk volt, mostanában már nem is nagyon beszélünk. De csodálatos ember volt, beszélt az igazságügyi miniszterrel, akinek elmondta hogyan terrorizálják a melegeket. És ez fordulópontot jelentett. Azt hiszem, ha valami nem öl meg, akkor megerősít. Bátorságot merítettem ebből, és továbbléptem az életemben. És megesküdtem ezután, hogy nem fogok többet félni. Hogy nem engedem meg másoknak, hogy megfélemlítsenek. És fokozatosan elkezdtem elmondani az embereknek, hogy meleg vagyok.
Mikor mondtad el a szüleidnek először?
Nem mondtam el nekik. Egy „kedves” ismerősöm hívta fel édesanyámat. Apámnak sosem mondtam el. Mire az édesanyám megtudta, addigra apám súlyos demenciában szenvedett. Együtt döntöttünk úgy, hogy nem mondjuk el neki.
Tehát édesapád sosem tudta meg?
Sosem tudta. Nem hiszem, hogy fontos lett volna. Nem zavart soha. Érdekes módon anyám nagyon nehezen tudta elfogadni. Nehezebben, mint ahogy apám fogadta volna. Mert emlékszem, ahogy apám a melegekről beszélt. Egyszer, amikor a dublini érsek kritizálta a melegeket, vagy mondott valamit róluk, apám azt mondta: „Hagyja békén őket, így is elég bajuk van!” És erre azóta is emlékszem.
Édesanyám nagyon nehezen kezelte a helyzetet. Sokáig nem beszéltünk róla, végül csendben tudomásul vettük. Anyám most július 22-én elhunyt. A népszavazás reggelén (május 22-én) tudtam meg, hogy haldoklik. És furcsamód két nappal korábban látott engem egy sajtótájékoztatón a népszavazásról szóló hírekben. És azt mondta a nővéremnek… „Titokban tartottam eddig…” – valahogy addigra édesanyám kezdett elszakadni a világtól – „Nem akartam szembesülni azzal, hogy a fiam publikusan előáll ezzel.” Nem volt már lényeges, mivel 85 éves volt… Aztán véletlenül látta a sajtókonferenciát és azt mondta a húgomnak: „Paddy már három éve nyilvánosan kiáll ezzel, és nagyon büszke vagyok rá.”
Ez sokat jelentett nekem. Tehát a végére belenyugodtunk… ami nagyon pozitív és jó volt.
Kivel beszéltél erről először?
A közvetlen barátaimnak mondtam el. Mert a barátoknak könnyebb elmondani, mint a családnak. Mert ők nem fektettek annyi energiát beléd. A modern világban azt hisszük, hogy igen, hogy a barátok jelentenek mindent, a család pedig keveset. De valójában a család fontosabb, mint a barátok. Ez egy nagy tévhit a mai világban.
A barátaimnak mondtam el, és egész jól vették. Egy, nem ketten abszolút csodálatosan vették, egyikük kevésbé érezte magát jól a bőrében, de senki sem reagált rosszul. És ez bátorságot adott nekem. Nem mondtam el a húgaimnak, mert az a furcsa helyzet állt elő, hogy az édesanyám tudott róla, de mindig óvatosan kerültük a témát, meg minden. És nem akartam őket belekeverni valamibe, ami konfliktushelyzet volt köztem és az édesanyám között.
De a húgom pszichiáter. És akkortájt még csak az egyetemre járt. És végül kereken megkérdezte: meleg vagyok-e. És megmondtam neki, hogy igen. Aztán mondta, hogy ezt az egyet nem kellett volna tenni, de megnyugtattam, hogy örülök, hogy megtette. Mindannyian nagyon támogatóak voltak ezután. Csodálatosak, három nagyszerű húgom van.
Ismerik a kapcsolataidat?
Nem vagyok kapcsolatban per pillanat. Az egyetlen dolog, ami alapján megítélem a kapcsolatot, hogy bemutatnám-e a húgaimnak, és szeretném-e, hogy ő legyen az unokahúgaim nagybátyja.
És?
Eddig még nem volt ilyen. Ez magas mérce. Tudod, az mítosz, hogy mi könnyen alakítunk ki kapcsolatot. A melegek nem kezdenek könnyen kapcsolatot. Amikor sikerül kapcsolatot kialakítani, akkor az sokáig tart. De hajlamosak vagyunk csak a szexszel beérni. Könnyebben, mint ahogy kapcsolatba lépünk. De ha rátalálunk a kapcsolatra, akkor kitartunk mellette. Van most valaki, akivel beszélgetünk. Lehet, hogy lesz belőle valami, de nem tudom. De 52 éves vagyok. Nem nagyon reménykedem. Ugyanakkor nyitott vagyok a gondolatra.
Sosem próbáltál megváltozni?
Megváltozni? Nem.
És nőkkel randizni?
Azt megpróbáltam. Fiatalon, tinédzserkorom végén, 20-as éveim elején, igen.
Mi történt?
Semmi. Abszolút semmi.
Csak randiztál?
Igen, és úgy éreztem, hogy nem fair a velem randizó lányokra nézve. Udvarias, közvetlen, kedves voltam velük, ezért sikerült összejönnöm lányokkal, akivel randizhattunk. De borzasztó volt tőlem. A bolondját járattam velük, mert azt a látszatot keltettem, hogy elképzelhető köztünk a kapcsolat. Amikor arra semmi esély sem volt. Hazudtam. És kihasználtam őket. És ez nagyon helytelen volt. Tehát hamar véget vetettem ennek.
Én egy olyan országból jövök, ahol a házasság és család definíciója az alkotmányban le van fektetve.
A tény, hogy van egy alkotmányotok, egy olyan alkotmány amely keresztény értékeket tükröz, nagyon jó. Nagyon jó a társadalmatoknak, de nemcsak nektek, hanem a melegeknek is. A melegeknek nincs szükségük házasságra. A házasság nem passzol a mi életünkbe. Nekünk nincsenek gyerekeink. A házasság egy generációkon átívelő intézmény. Nem egy felnőttek közötti élettársi szerződés.
Hogy lehet ez jó a melegeknek?
Először is, a házassággal a gyermek kérdése is felmerül. Ne is beszéljünk róla. Rossz a gyerekeknek, ha elválasztjuk őket az anyától és/vagy az apától. Annak gondolata, hogy a melegek gyereket akarnak… Egy meleg kapcsolatban csak az egyik partner lehet biológiai szülője a gyereknek. Tehát egy olyan helyzetet teremtünk, amelyben konfliktus van. Mindenféleképpen. A mélyén konfliktus van. Ez nem jó az embereknek. Nem működik.
A legtöbb meleg férfi, akit ismerek valójában pro-life, azaz életvédő. Főleg az idősebbek. Azért, mert mi a gyerekeket borzasztóan értékesnek látjuk. Mivel nekünk magunknak nem lehet. És tudjuk, hogy nem lehet. Szerintünk a gyermek egy felettébb értékes valaki, akit szeretni kell, nem pedig egy eldobható dolog.
Szerettél volna valamikor gyerekeket?
Ó igen, ki ne szeretne gyerekeket? Ez volt az egyik legnehezebb dolog, amibe bele kellett törődnöm melegként. Hogy ha nem szeretjük a nőket, akkor nem lehet gyerekünk. Akkor nem lehet gyerekem egy nőtől. Nincs jogom ahhoz, hogy gyermekem szülessen a világra, úgy, hogy nem vagyok a gyerek édesanyja mellett. Ha nem biztosítok neki egy stabil és szeretetteljes otthoni környezetet. Ha nem adok annak a gyereknek egy apát és egy anyát. Nem tehetem meg.
Vannak, akik megteszik. Ismerek olyanokat, akik a melegekhez vonzódnak, és úgy döntöttek, hogy gyereket szeretnének. A gyermek utáni vágyuk erősebb volt mint a férfiak utáni vágyuk. Lehet, hogy a nőkhöz is vonzódtak. Én ismerek olyanokat, akik meglépték ezt. (Azaz heteroszexuális kapcsolatot létesítettek, hogy gyermekük legyen. – szerk.)
Mostanra ezt a lehetőséget a homoszexuálisok teljesen leírták. Az LMBT mai állása szerint: vagy így vagy úgy, de csak egyféle lehetsz egyszerre, nem pedig többféle. Amit például nem engednek, hogy egyszerre katolikus és meleg legyek. Ez elfogadhatatlan. Szerintem ez nevetséges. Mert ezzel kihúzzák alólunk a talajt, az egyik legfontosabb támaszunkat, a hitet.
Mi a helyzet az örökbefogadással?
Teljes mértékben elutasítom az azonos neműek örökbefogadását. Úgy gondolom, hogy egy örökbeadható gyermeknek elég baja van, már addigra elveszítette a szüleit, a biológiai szüleit, akik vagy meghaltak, vagy nincsenek olyan helyzetben, hogy felneveljék. Ez egy nagyon nehéz dolog a gyermeknek. Ebben az értelemben a legjobbra van szükségük, amit adhatunk nekik, és a legjobb pedig a férfi és nő. A tények azt mondják, hogy a gyereknek ez a jó. És ez a félelmetes a dologban: tudjuk, hogy a gyerekek jobban élnek, ha egy szerető, házasságban élő, heteroszexuális pár fogadja őket örökbe. De most úgy látszik, hogy a szociológia nem vizsgálja tovább ezt a kérdést. Amikor olyan embereket, mint Mark Regnerus megfélemlítenek az LMBT aktivisták.
Tudsz példát mondani arra, hogy hogyan történik ez?
Regnerus majdnem elveszítette az állását, amikor közzétett egy tanulmányt, amely azt mutatta be, hogy az azonos neműek közötti örökbefogadás hatásai nem voltak túl jók. A gyűlölködés célpontjává vált. És ez másoknál is megismétlődött, aki megpróbálták. Tehát gyakorlatilag az történik, hogy a kutatók elkanyarodnak a témától vagy elrejtik az eredményeket, hogy igazodjanak az LMBT aktivistákhoz.
Katolikus vagy?
Igen.
Jársz templomba?
De nem áldozom, mert nem gyónhatok, mivel nincs határozott szándékom arra, hogy megjavuljak. Meleg vagyok, meleg vágyaim vannak, megélem ezeket a vágyakat, olyan helyzetbe hozom magamat, amelyekben találkozhatok más meleg férfiakkal és kísértésbe esem… tehát nincs erős szándékom megjavulni.
Beszélgetsz papokkal?
Igen.
Tehát van kapcsolatod az egyházzal?
Ó persze. És hiszek az egyház tanításaiban. Nincs velük semmi problémám. Azt gondolom, hogy a konzervatív katolikus kategóriába tartozom: nem kívánom, hogy az egyház megváltoztassa az álláspontját a homoszexuálisokkal kapcsolatban. Igazából az összes egyház, az összes keresztény egyház közül a világon, a vallások közül, a kereszténység, főleg a katolicizmus egyedülálló módon fogadja el a melegeket a tanításában. Az egyház beszél arról, hogy a melegeket szeretni és védeni kell, de el is fogadja – és ez egyedülálló – hogy mi melegek vagyunk, hogy ezek valós szexuális vágyak.
Az én országomban ez egyáltalán nem mindennapi. Hallgatjuk a híreket, a médiából árad felénk az információ, és tudod, hogy van ez.
Igen, tudom. De ennek oka van. A média, ahogyan az mostanában a felsőbb körök kezében összpontosul, ahogy azt a közgazdász Schumpeter megjósolta az 1930-as évek elején. A média mára teljesen szemben áll a kereszténység központi értékeivel. És a média úgy gondolja, hogy ez így van jól, hogy ez hozzá tartozik. És a média gyakorlói azt is gondolják, hogy teljes mértékben pártatlanok és nem képviselnek értékeket. De hát persze, hogy képviselnek értékeket! A marxizmus kultúrájában nevelkedtek, magukba szívták az írásaikat, de mindezt nem látják be. Csak azt látják, hogy mi képviseljük a rossz, régi értékeket. Igazából a mi értékeink, a keresztény értékek alakították a legnagyszerűbb társadalmakat a történelemben. Nyugat-Európa azért olyan, amilyen, mert keresztény értékeken nyugszik. Ez az alapja a filozófiánknak és a törvényeknek. Ezért sem gondolom, hogy a Katolikus Egyháznak meg kellene változtatni a véleményét, nekem tetszik, amit a Katolikus Egyház tesz.
Neked voltak gyermekkorodban bántalmazással kapcsolatos tapasztalataid?
Nem. Furcsa, de nem. Csodálatos gyerekkorom volt. Senki sem közelített meg, és a szüleink nagyon vigyáztak ránk. Tudatában voltak a dolgoknak. A szüleim nagyon eszes, bölcs emberek voltak. Mindketten vidékiek voltak, de ismerték a világot. És nagyon vigyáztak ránk. És vigyáztak más gyerekekre is. Tudták, hogy vannak rossz emberek. Tudták, hogy létezik a gonosz a világban. Sosem kockáztattak velünk kapcsolatban. Ha valami történt volna, mindig is fordulhattam hozzájuk. Csodálatos emberek voltak.
Hogyan mondtad el végül édesanyádnak?
Nem én mondtam el, hanem egy „kedves” ismerős…
Miután édesanyád megtudta, hogy meleg vagy, hogyan változott a kapcsolatotok?
Miután megtudta, azt hitte, hogy megváltoztathat, ha elég erőteljesen nekilát. Utálta a gondolatot is. Amit igazán utált benne, hogy soha nem lehetett tőlem unokája. Nagyon szeretett engem. Én voltam a fia, a legidősebb… Szörnyű volt a gondolat számára, hogy nekem nem lehet gyerekem, ezért nem lehet tőlem unokája. De engem is sajnált. Meg akart változtatni, mert boldogtalannak látott. Csak szenvedést és elutasítást látott a dologban. Hogy senki sem akar a közelemben lenni emiatt. Azt hitte, hogy senki sem fogja elvenni a húgaimat, ha megtudják. Édesanyám számára félelmetes és szörnyű volt a jövőm.
Boldogtalan voltál?
Ó igen. Mélyen, összetörten. Ez egy szörnyű reakció. Borzasztó volt számomra.
És általában véve boldogtalan voltál?
Voltak idők, amikor szörnyen boldogtalan voltam. De azért igazán sosem voltam boldogtalan, mert meleg vagyok, hanem inkább azért, mert hasztalanul éltem, elszalasztottam lehetőségeket. Én vagyok az elsőszülött fiú, hazamentem, hogy gazdálkodjak, de nem kellett volna. Szörnyű hibákat vétettem, és végül anyagilag csődbe mentem, szenvedtem, depressziós lettem. Mostanra sokkal de sokkal jobban vagyok. 52 évesen azt mondhatom, hogy most először helyemen vagyok, képes vagyok dolgokra, nyitott vagyok az életemmel kapcsolatban, és boldog vagyok.
Boldogabb vagy most, a népszavazás után?
Igen.
Könnyebb az élet?
Nem minden szempontból könnyebb. Néha nehezebb. Nem mehetek meleg bárokba. Sok gyűlölködő levelet kapok még mindig.
Amiért kiálltál a házasságért?
Amiért kiálltam a házasságért, amiért küzdöttem érte. A gyűlölködés egyik célpontja lettem. Olyan felkapott vagyok, mint „az antibiotikum rezisztens szifilisz”.
Belül vagyok boldogabb. Tudom, hogy helyesen cselekedtem. Tudom, hogy amiért kiálltam, az igaz. És azért is boldog vagyok, mert voltak időszakok, amikor úgy éreztem, meghátráltam. Nem tudom megtenni, javítanom kell az életemen, ellenségeim lesznek. És rájöttem, hogy kell, hogy legyenek ellenségeim. Ez a dolgom. Ha véleményed van, akkor ellenségeid is vannak. Ha hiszel valamiben, akkor szinte kötelességed, hogy ellenségeid legyenek.
Miért álltál ki a családokért, a házasságért?
Mert úgy éreztem, hogy különleges helyzetbe kerültem, ahol megtehettem ezt. Meleg voltam, aki úgy gondolta, hogy butaság, és most is úgy gondolom, hogy butaság… Teljesen meg vagyok győződve arról, hogy az azonos neműek házasságának támogatói minden vitát elvesztettek… Igazából nem is került vitára sor. Csak szerették volna, de hatalmas kampányt indítottak, rengeteg pénzük volt, mellettük állt a média… A véletlenek sora úgy hozta, hogy az egész politikai rendszer mellettük volt. Az egész politikai rendszer az ő oldalukon állt.
Azért álltam ki, mert lehetőségem volt rá, és feladatomnak éreztem. Megtehettem, ezért kellett megtennem. Ilyen egyszerű.
Találkoztál olyan emberekkel, akik támogattak téged?
Igen.
Melegek is támogatnak?
Igen. Igen. Egy csodálatos üzenetet kaptam. A Dublini Egyetemen voltam, egy filozófiaprofesszor hívott meg ebédelni, és nagyon kedves volt. Abban az időszakban gyűlölködő leveleket kaptam. De amikor ebédeltünk, kaptam egy üzenetet a telefonomra egy fiatalembertől, aki észrevett az egyetem területén, ott dolgozott… Melegként korábban kételyei voltak, először teljesen elutasította az azonos neműek házasságának gondolatát. A beszélgetésekben kifejezte kételyeit, hogy nem egy életszerű ötlet. Ahogy telt az idő a heteroszexuálisok annyira ellene fordultak, főleg a fiatal nők, hogy utána egy szót sem szólt. Azt írta, hogy nemmel szavazott, de nem merte elmondani senkinek. Mert az embereket megfélemlítették.
A legfurcsább a dologban az volt, hogy azok, akiknek valami baja volt a melegekkel, ők félemlítették meg a legjobban a többieket. Egy szép írás jelent meg egy meleg barátom, Naill Fox tollából, akinek nehéz gyerekkora volt, az iskolában sokat piszkálták. Fiatalember, most 26-27 év körüli lehet… Azt mondta, hogy ránézett a facebookra. És azok, akik a leghangosabbak voltak, akik a legtöbb „egyenlőség” feliratú szivárványos IGEN jelvényeket mutogatták, ők voltak azok, akik annak idején a középiskolában ütötték-verték, amiért nőiesen viselkedett. Ez önmagában nagyon érdekes volt.
Milyen üzenetet küldenél a magyaroknak, akik nem igazán ismerik a helyzetet?
Van egy üzenetem számukra. A házasság lényegében a gyermekekről szól. Az azonos neműek házassága nonszensz, mert az azonos neműek házasságában egyszerűen nincs gyermek. A gyermeknek mindig – ha van a kapcsolatban – minden esetben van egy szülője a kapcsolaton kívül. Az azonos neműek házasságának bevezetése szörnyű és buta jogi komplikációkat okoz, amelyek a gyermekek életét és jogait megnehezítik. Mi úgy kerültünk ebbe helyzetbe, hogy a gyermekektől fokozatosan megvontuk a jogaikat. A gyermekeknek sokkal kevesebb joguk van most, mint 10 évvel ezelőtt. Most a bíróság dönti el, hogy milyen jogai lesznek a gyereknek. És mindezt a legfurcsább, a legperverzebb módon tesszük: azt mondjuk, hogy a gyermekek érdekében tesszük.
Értékeljétek és szeressétek a melegeket. A melegek értékes részei a társadalomnak. Biztos vagyok abban, hogy nálatok a magyar társadalomban is megtalálod őket. De a melegeket értékelni, szeretni nem egyenlő a házasság definíciójának megváltoztatásával. És ez központi kérdés.
Még egy kérdés arról, hogy homofóbnak mondanak.
Ó igen, mindig ez van, szerintem nagyon vicces. Édesanyámnak volt egy tükre, az ajtónál, amin keresztül kimentünk a kertbe. Mindig arra gondolok, amikor homofóbnak hívnak, hogy mit tennék, ha a tükör előtt lennék. A tükörben egy meleg férfit látok, felsikítok? Ááááá, egy meleg férfi… Ismerőseim közül én vagyok a legkevésbé homofób, én szeretem a melegeket. A társasági életem sokkal jobb lenne, ha több meleg ember lenne a világon, és nem csak olyan kevés, mint amennyi van. A homofóbia megbélyegzést arra használják, hogy elcsendesítsék az embereket. A megfélemlítés eszköze. Nem vagyok homofób, de a gyerekek és a házasság mellett állok. Hiszem, hogy ez nem egyenlőség kérdése, hanem a gyermekek jogairól szól, a szülőkhöz való jogukról.
Emberi Méltóság Központ 
Hozzászóláshoz be kell jelentkezni!