Sokakban zsigeri reakciókat vált ki egy ilyen cím. A mai európai társadalomban nem lehet megkérdőjelezni az egyedülálló szülők által nevelt gyermekek felhőtlen boldogságát, hiánytalan életét és szuper körülményeit. De azért ne hazudjunk magunknak és gyermekeinknek: egy szülővel felnőni nem ugyanolyan, mint mindkettővel. Ahány ház, annyi szokás, miközben „minden házban” törekszenek a szülők a gyermekük boldogságát és elégedettségét kialakítani. A családi lét nem egy fényképszerű pillanat, hanem mozgalmas, folyton változó, hullámvölgyekkel teli állapot. Ebben a dinamikus létben két embernek könnyebb elbírni a gyermekek fejlődésével járó terheket – és örömöket – mint egynek.
Ha azt állítjuk, hogy a két (biológiai) szülővel felnőtt gyermekek jobban teljesítenek az életben, nem hazudunk. Bár mindenki tud mindenféle skálán jobban teljesítő egyszeri példákat hozni az érvei bizonyítására, összességében nézve kiegyensúlyozottabbak azok a gyermekek, akik a születéskori családi egységükben nevelkednek.
A józan paraszti ész és az egyszülős családok tapasztalatai szerint is sokkal küzdelmesebb a csak anyával vagy csak apával felnövők élete. (Az elvált szülők gyermekeinek élete is küzdelmesebb, de esetükben mindkét szülő valamilyen formában jelen van a gyermek életében, bár az időbeosztás megnehezíti a mindennapokat.) Az ilyen családokat segíteni kell a lelki egyensúly kialakításában, ha ez szükséges, ahelyett, hogy a problémáikat a szőnyeg alá sepernénk. A Pew Kutatóközpont felmérése szerint azon felnőttek jövedelmi viszonyai, akik házas, egy háztartásban élő szülőkkel nőttek fel, magasan a legjobb, még azokhoz képest is, akik ugyan jó anyagi körülmények között, de elvált szülők gyermekeiként nevelkedtek*. Ezért sem lehet össztársadalmi cél annak bizonygatása, hogy nincs különbség a teljes és az egyszülős család között, vagy jobb a gyereknek egy szülővel, mint mindkettővel.
A klímakatasztrófa riogatói között hangoztatnak ilyen érveket. Mert túl sokan vagyunk a Földön. Mert nincs elég élelem. Mert az a felelős felnőtt, aki nem szül gyermeket. És még sorolhatnánk a véget nem érő emberellenes érveket.
Vessünk egy pillantást a valóságra: valóban meglehetősen sokan élünk a Földön, főleg az egészségügyi ellátások ugrásszerű javulásával az utóbbi évtizedekben. Valóban sokan éheznek a szegényebb országokban, mivel az élelem egy részét nem tudják megfelelően tárolni (így az megromlik), a fejlett országokban pedig ahelyett, hogy eljuttatnánk az élelmet a szegényebbeknek, inkább kidobjuk. (Lásd az ENSZ Élelmezésügyi felméréseit). Demográfiai válságot élünk, azaz az idősebb generációt egyre kevésbé tudja eltartani a fiatalabb, munkaerőpiacon aktív népesség. Legalábbis Európára ez jellemző.
Valóban az a felelős felnőtt, aki nem szül gyermeket? Aki nem termeli újra a munkaerőt? Aki életet ad? Valóban van létjogosultsága a magyar szóhasználatnak, amikor is a várandósságot terhességnek, a gyermeket ellenségnek állítja be, aki ellen „védekezni” kell? Szerintem nem. A felelősség nemcsak a saját életemre és a saját jólétemre korlátozódik, hanem magában foglalja mások jólétét is, legyenek akár más országból valók, más kontinensen élők vagy számomra teljesen idegen idős vagy magzati korúak.
Minden liberális, individualista, agresszív törekvés, amely a kihalásra biztatja a nemzeteket az iskolásoknak szánt átfogó szexuális nevelési programokon vagy az abortuszt normává tevő nemzetközi kötelezettségeken keresztül árt az emberiségnek. Árt nemcsak gyermekeinknek, hanem nekünk, értelmes és felelős felnőtteknek is. A szóhasználatunkba, a képernyőnkön át az életünkbe behatoló abortuszkultúra nem építi, hanem rombolja családi kapcsolatainkat és egyéni boldogulásunkat. Ezért kell fellépnünk lépten-nyomon a nemzetközi és hazai közéletben megtestesülő élet- és emberellenes törekvésekkel szemben.
Bill Gates nagyszerűen összefoglalja életellenes ars poeticáját az alábbi linken található cikk egyik videójában:
Nem hat az újdonság erejével, ha kimondjuk: Európában a gyermekek születése nem áll egyensúlyban az idősebb generáció képviselőinek számával, azaz demográfiai szakadék felé száguld a kontinensünk. Félreértés ne essék, a túlnépesedés problémája nem abból fakad, hogy sok gyermek születik – vagy születne, ha engednék -, hanem a várható élettartam meghosszabbodásából. Ha egy pillantást vetünk a mostani családokra, láthatjuk, hogy viszonylag sok az egyke gyermek, akiknek most még jó, hogy 3-4 felnőtt körülrajongja őket, de 20-30 év múlva egyedül kell gondoskodniuk idősödő nagyszüleikről, szüleikről. Plusz a saját gyermekeiről, ha lesznek… ez aztán az igazi kihívás!
Talán ezt a helyzetet ismerte fel az Európai Unió intézményrendszere, amikor létrehozták a Demográfiáért és demokráciáért felelős biztos posztját. A jól alliteráló név mögött vajmi kevés összefüggés vélhető, de legalább valaki foglalkozik a demográfia kérdésével. A híreket olvasva úgy tűnik, hogy a brüsszeli fejekben az alapfogyasztó még mindig az egyén, nem pedig a család, így ebből kiindulva próbálnak válaszolni a demográfiai kihívásokra. Ilyen, egyébként szükséges és pozitív válaszok a részmunkaidő bővítése, a biztonságos munkahelyek erősítése (azaz a részmunkaidő ne jelentsen bizonytalan munkavállalói létet) vagy a gyermekfelügyelet kiszélesítése.
Sajnos odáig még nem jutott el az Európai Unió, hogy a gyermekre ne „teherként” tekintsen, aki ellen „védekezni” kell, hanem sokkal inkább megoldásként, aki a jövőbe való befektetés is egyben. Nyilvánvaló, hogy gyermeket nem azért vállalnak a párok, mert „befektetnek a jövőbe”, de gazdasági és szociális szempontból ez sem utolsó.
Bár a család a társadalom alapsejtje, mint ahogy az visszhangzik is nemzetközi egyezményekben, mégsem létezik még „family mainstreaming” a döntésekben. Azaz nem vizsgálják meg kellőképpen, hogy egy adott döntés milyen hatással lesz a családokra, ezzel együtt a demográfiai helyzetre. Az Európai Unió rövidlátásán még lehet mit javítani.
A gyermekvállalás és az idősgondozás első sorban „fejben dől el”, nem az uniós íróasztaloknál, bár kétségtelenül javítható a helyzet legfelsőbb szintű döntésekkel. Addig is a családoknak, az egyre fogyó népességnek utat kell találnia a generációk között, hidat kell építeni a fiatalok és idősek kommunikációs problémáinak leküzdéséhez, a földrajzi akadályok elhárításához, és az egymásról való szeretetteljes gondoskodáshoz.
Több, mint 12 évnyi önkéntes nővédelmi munka van mögöttem, melyet az Együtt az Életért Egyesületben teljesítettem. Mit is értek nővédelem alatt ezzel a tapasztalattal? Nem hangzatos szlogeneket a testemről és jogaimról. Nem egyenlőségjelet férfi és nő között. Hanem valami egészen mást.
fotó: Pixabay
A nővédelem alapja véleményem szerint a szabadság érzése. Az a magabiztosság, az a tudat, hogy MINDEN JÓL VAN most és MINDEN JÓL LESZ a jövőben. Ehhez persze a Gondviselésbe vetett hit is szükséges, anélkül igencsak lerövidülnek a perspektívát és hamar erőt vesz az emberen – és az ember lányán – a kétségbeesés. A szabadság, amiről én írok, nem az a félreértett szabadság, ami kimerül a „mindent szabad” elvben, hanem az a fajta szabadság, ami a tudatos döntések sorának eredményeként születik.
A valódi nővédelem az élet legkiszolgáltatottabb pillanataiban mutatkozik meg: a gyermekvállalás és szülés kapcsán. Amikor a nő egyedül nem képes megvalósítani önmagát, mert egy másik ember „megvalósításán” fáradozik. Ezekben a pillanatokban és az azt övező időszakokban kell leginkább védeni a nőket.
Miért? Mert a születendő gyermek léte önmagában fizikai fáradtsággal, megpróbáltatásokkal jár. Mert talán az orvos első kérdése arra irányult, hogy „megtartja-e”. Vagy a gyermek apja nem akar hallani kapcsolatuk gyümölcséről, esetleg még meg is fenyegeti a költözés vagy a szakítás rémével ezekben a hetekben-hónapokban. Mert a munkahelyen titkolnia kell állapotát, nehogy a főnöke megtudja és megszabaduljon tőle, ezzel ellehetetlenítve a megélhetését. Ha ezek a tényezők összeadódnak, akkor igencsak védtelen és kiszolgáltatott a nő. Pont akkor, amikor áldottnak kellene éreznie magát.
Ezekben a pillanatokban, az ide vezető úton beszéljünk a nővédelemről, hogy a nők úgy tudjanak kiteljesedni, hogy önmaguk megvalósítása mellett a gyermeküknek is megengedik, hogy megszülessen és legyen valaki. Nőnapon kívánom nőtársaimnak és embertársaimnak, hogy 5-10-20 év múlva mindannyiunk számára egyértelmű legyen a helyes irány.
“A fogyatékosság nem teher vagy emberi deficit, hanem az emberi lét egyik aspektusa” – az ENSZ emberi jogi szakértői
Úgy tűnik, igen. A jelenlegi magyar helyzetben elképzelhető, hogy ha a bíróság előtt nyilatkozom, hogy a gyermekemről abortusz útján lemondtam volna, ha tudom, hogy fogyatékkal él, akkor kártérítés illethet. Erre a furcsa helyzetre keresi most az Alkotmánybíróság a megoldást.
Hogy is van ez? Bonyolult jogi csavarok, a náci kultúra eugenika-öröksége és a tökéletest hajhászó konzumkultúránk összeadva eredményezik a magzatkorú gyermekek tömeges elpusztítását. Ugyanis mit jelent ma a magzati szűrővizsgálat? Halálos ítéletet. Állítólag még az életvédő Alaptörvény mellett is része az orvosi protokollnak a kismamák faggatása a várandósság megállapításánál: „És megtartja?”. Ezek után kötelező vizsgálatokon kell részt venni, amelyeknek célja a magzati rendellenségek kiszűrése, hogy mihamarabb segítsék a baba egészségének javulását. Biztos vagyok abban, hogy sok esetben valóban segítenek a piciknek. De mi a helyzet például a Down-szindróma szűréssel?
(Még mielőtt bárki nekem szegezné a tőrt, az én gyermekeimnek is rossz lett az AFP tesztjeinek értéke. Mindháromról olyan eredményt hozott a teszt, ami alapján „további genetikai vizsgálatokat tartottak szükségesnek”. Mire megszülettek, egyikőjüknél sem tapasztalták már azokat a jeleket, amik ilyen jellegű aggodalomra adtak volna okot. Szóval ismerem az érzést, amikor kimondják a magzatról a lehetséges rendellenesség fennállását, nem szükséges átkokat és szitkokat szórni rám a közösségi média felületein.)
Alakítsunk ki inkább egy olyan világot, ahol nem néznek ferde szemmel a fogyatékkal élő emberekre, ahol a korai fejlesztések mindenki számára elérhetők (térben, időben és anyagilag), ahol nem a tökéletes emberpéldányokat fogadjuk csak el, hanem azokat is, akik valamilyen téren támogatásra szorulnak. Nem lenne jobb így élni?
Az Emberi Méltóság Központ Alkotmánybíróságnak benyújtott Amicus Curiae beadványa
Az ENSZ Nőügyi Bizottságának márciusi ülésének dokumentumaiban előtérbe kerültek a homoszexuális életvitelt gyakorló nők védelme. A már-már követhetetlen megnevezéssel bíró csoportosulások kritikával illetik mindazokat, akik nem értenek egyet elképzeléseikkel. Lehúzzák azokat a civil szervezeteket, akik nem szeretnék a gyermekeket transzneműségre tanítani az iskolákban vagy lépéseket tesznek a valódi nővédelem mellett.
Mit is értek ezalatt? Nevezhetjük-e nővédelemnek kislányok megrontását? Nevezhetjük-e nővédelemnek a nők méhének bérbevételét? Nevezhetjük-e nővédelemnek kiskorú lányok terméketlenné tételét? Szerintem nem.
A gyerekeket összezavarja az a fajta átfogó szexuális nevelés program, amit az ENSZ szervei, mint a WHO, UNESCO vagy UNICEF hirdetnek. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az Egyesült Királyságban 2000 %-al növő, nemüket megkérdőjelező gyermekek száma. Vagy az egyre több kukkolással, mutogatással, vagy nemi erőszakkal járó bűncselekmények száma, amiket az uszodákban és nyilvános női öltözőkben követnek el.
Mindenki számára egyértelmű, hogy a homoszexuális társadalom fenntartásához elengedhetetlen az örökbefogadás vagy a béranyaság intézménye. Másképpen nem lehet gyermeke a meddő pároknak. Ehhez pedig szegényebb családokban, szegényebb országokban élő nők méhét használják fel: saját örökítőanyagukkal rendelkező megtermékenyített petesejteket ültetnek be, hogy az anyaméh háborítatlanságában növekedhessen a gyermek. Akit születése után – a szerződés értelmében – rögtön átadnak a szerződő félnek. A gyermek talán nem is ismeri meg soha azt a nőt, aki élete első kilenc hónapjában táplálta és védte.
Az ENSZ Nőügyi Bizottságának szakértői azokat a trendeket támogatják, melyek intézményesítik a kiskorúakon végzett visszafordíthatatlan beavatkozásokat. Huszonéves lányok bánják meg a nemi átalakító műtéteket, melyeket különösebb pszichológiai vizsgálat nélkül „írtak fel” nekik… terméketlenséget és gyógyíthatatlan űrt okozva.
Márciusban többnyire virtuális formában döntenek az ENSZ Nőügyi Bizottságának tagjai a nők döntéshozatalban való részvételének előmozdításáról, aminek egyik járulékos eleme – érthetetlen módon – a transzneműek érdekeinek erősítése. Amint megerősödnek a transznemű érdekek, még gyengébbé válik a gyengébbik nem, még kevésbé lehet nőnek nevezni a nőket, és ezzel együtt nővédelemről beszélni.
A fogyatékosság sohasem lehet alapja egy emberi élet közvetett vagy közvetlen kioltásának – nyilatkozták az ENSZ szakértői, akik aggodalmukat fejezték ki az asszisztált öngyilkosságok növekvő számát látva.
Amikor a „kegyes halálként” csúfolt gyakorlatot már nemcsak a menthetetlenül beteg, életük végén járó emberek esetében alkalmazhatják – nem mintha ez ő életük szándékosan kioltható lenne – hanem bárkin, akiről saját maga vagy más kimondja, hogy élete „értéktelen” vagy „hasztalan”, a jog rossz útra téved. Ez a nézet intézményesíti és törvényesíti a fogyatékosellenességet és egyértelműen sérti az ENSZ ilyen irányú egyezményében foglaltakat.
A szakértők nyilatkozatukban arra is kitértek, hogy a fogyatékosság nem teher vagy emberi deficit, hanem az emberi lét egyik aspektusa. Az államnak kötelessége az emberi jogok előmozdítása, beleértve az élethez való jogot mindenki számára.
“Elhagytuk a felépített, bizonyítékokon alapuló klinikai gyakorlatot és most érzékeny tinédzserek és gyermekek csoportján órási, életeket alapjaiban megváltoztató kezeléseket alkalmazunk egy hiedelemre alapozva.”
kép: Pixabay
Egy jogi csatát követően a Mail on Sunday című oldal a transznemű gyógyszerek „sokkoló bizonyítékaként” mutatta be mindazt, ami miatt a Legfelsőbb Bíróság megtiltotta egy állami kllinikának a pubertásblokkolók felírását.
A Nemi Identitás Fejlődési Szolgálat (Gender Identity Development Service, GIDS) londoni klinikája, más néven a Tavistock Központ, 2011-ben kezdte ezt a készítményt 16 év alattiak számára felírni. Múlt év decemberében a klinikát leállították, mondván, hogy „meglehetősen kétséges” a gyermekek tudatos beleegyezése.
Christopher Gillberg, svéd pszichiáter tanúvallomása szerint a pubertásblokkolók használata lényegében a törékeny gyermekeken végzett „élő kísérletezés”. „Orvosként leélt éveimben” – írja, „nem emlékszem ennél fontosabb orvosi gyakorlatra. Elhagytuk a felépített, bizonyítékokon alapuló klinikai gyakorlatot és most érzékeny tinédzserek és gyermekek csoportján órási, életeket alapjaiban megváltoztató kezeléseket alkalmazunk egy hiedelemre alapozva.”
A lap szerint Gillbert és más szakemberek bizonyítéka:
a pubertást fékező gyógyszerek károsítják a beteg agyi és csontfejlődését;
a klinikák ösztönzik a nemi átalakításra váró tinédzser lányokat, hogy válasszanak spermadonorokat petesejtjeik megtermékenyítésére mielőtt lefagyasztanák azokat;
az orvosok nem tájékoztatnak kellőképpen a pubertásblokkolók meddőséget okozó kockázatairól;
a beavatkozást megbánó gyermekek „bezárva” érzik magukat az új testükben;
internetes oldalak beszélik rá az autista gyermekeket a transzneműségre, miközben csupán „identitásbeli bizonytalanságaik” vannak.
A Tavistock Központ szolgáltatási iránti igény 60-szorosára nőtt az elmúlt 15 évben. A bírók tudomására jutott, hogy a 12 és 17 év közötti segítséget kérő lányok száma meredeken nőtt, kétszer annyian jelentkeztek nemi átalakító beavatkozásokra, mint a biológiai férfiak.
Az orvosok tanúvallomásaiban fény derült arra is, hogy „aránytalanul magas” a transzneműséget valló gyermekek száma az állami gondoskodásban vagy örökbefogadó szülőknél nevelkedők, autisztikus, anorexiás jellemzőkkel élők vagy más pszichiátriai vagy mentális betegséggel küzdők között.
A bizonyítékok sorában tucatnyi fiatal nő vallott arról, hogy életük tönkrement a nemi átalakító beavatkozások miatt.
Lucy, egy nemváltó sebészi beavatkozáson átesett nő, „megcsonkítottként” jellemzi önmagát. „Elborzaszt, hogy a méhem eltávolítása előtt mennyire nem hívták fel a figyelmemet ennek a szervnek a fontosságára. Most pedig túl késő van ehhez. 23 évesen a menopauza korszakát élem annak minden egészségügyi vonzatával. Nem is értem, hogy hogyan engedhették meg ezt az orvosok.”
Stephen Levine professzor, a nemi beavatkozások területén dolgozó amerikai szakember kijelentette, hogy „az orvostudománynak nincs még egy olyan területe, ahol ennyire radikális beavatkozásokat végeznének gyermekeken ilyen kevés bizonyítékkal alátámasztva”. Hozzáfűzte továbbá, hogy a beavatkozásokat olyan „mérgező és lázas környezetben végzik, ahol a kritikus és óvatos hangokat lehurrogják transzfóbnak, gyűlölködőnek és átalakító terápiát végzőnek bélyegezve azokat.”
„Az ilyen légkör megfélemlítő és ellenséges helyzetet alakított ki, aminek a hallgatás és a beletörődés lett az elkerülhetetlen következménye. Csak mi, a karrierünk végét járó, már semmit sem veszítő orvosok tudjuk hangoztatni aggályainkat.”
„Az orvostudományban mindenki számára ismert, hogy tudományos követelményeknek kell megfelelni egy beavatkozás használhatóságának elindításához”- mondta. „Haladni kizárólag a körültekintően elvégzett klinikai tesztek ismeretében lehetséges. Miért lennének a nemiség problémái ez alól kivételek?”
A Nemi Identitás Fejlődési Szolgálat (GIDS) igazgatója, Dr Polly Carmichael a Legfelsőbb Bírósághoz eljuttatott beadványában ragaszkodott ahhoz, hogy az orvosok minden lehetséges mellékhatásról tájékoztatják a fiatalokat, mielőtt elkezdenék a pubertás blokkolását. Véleménye szerint a pubertásblokkolók elsődleges célja, hogy időt adjon a gyermekeknek a „nemi identitásuk átgondolására”.
A konzervatív Nicholson bárónő, a Lordok Házának tagja, a Mentsük meg a gyermekeket” (Save The Children) elnevezésű szervezet korábbi igazgatója így nyilatkozott a Mail on Sunday oldalain: „A pubertásblokkolók… szívszaggató, romboló fizikai kísérletek éretlen fiúkon és lányokon. Lezárják a normális fejlődés útját egy fájdalmas élet és meddő jövő kedvéért – az egészségügynek soha nem lett volna szabad engedélyeznie a közpénzek felhasználását előzetes kutatások nélküli, egészséges testeken végzett visszafordíthatatlan sebészi beavatkozásokra.”
Michael Cook cikkét fordította Frivaldszky Edit.
A cikk a BioEdge oldalán jelent meg 2021. január 16-án.
Meddig lehet még a halálos ítélettel egyenlő a magzatdiagnosztika? Ne áltassuk magunkat, a mai magyar nőgyógyászati gyakorlatban nem élvez prioritást a magzatok méhen belüli segítése az abortusszal szemben. Ha kiderül valakiről, hogy a Down-szindróma jegyeit viseli magán, akkor „kibővített határidővel” kioltható az élete.
Az eugenika, a fejnemesítés hagyományozódott tovább a nőgyógyászati protokollban. De vajon meddig tarthat egy társadalomnak a tökéletesre-törekvése? És mi nem tökéletes egy Down-szindrómás kisbabában? És mi a tökéletes egyébként? Vigyázat, ha velünk történik valamilyen baleset vagy betegség, amit a társadalom kivet magából, rögtön átkerülünk a másik oldalra. Onnan már nem lesz olyan egyszerű kiállni az érdekeinkért, hiszen legyintenek fognak ránk is, mint most teszik a Down-os babákkal. Akik néha a szüleik és orvosaik szerint még arra sem érdemesek, hogy megszülessenek lehessenek valakik.
A bevált receptet itthon is elkészítik. Vajon a keleti blokk ideológiák ellen beoltott népének is lenyomható a torkán a gender propaganda?
A gender-henger diktatúráját éljük Forrás: Pixabay
Online, ismerkedést segítő leszbikus sorozatot indítanak a leszbikusok. Hol tartunk a tudatformálásban? 1989-ben látott napvilágot az a Kirk-Madsen könyv, ami lépésről lépésre leírta a homoszexualitás társadalmi elfogadtatásának menetét. Mik ezek és miket tapasztalunk belőlük itthon?
Homoszexuális üzenetek árasztása minden mennyiségben, a lehető legtöbbet és leghangosabban beszélve erről.
Áldozatkép kialakítása (provokátorok helyett).
Védelmezők felkutatása és anyagi támogatás építése.
Vonzóvá tenni a homoszexualitást.
Az ellenzőket elnyomóként ábrázolni.
Hmmm… Ennél többet már nem is lehet beszélni a homoszexualitásról. Nincs olyan díjnyertes film, amiben ne lenne egy-egy LMBT szereplő. Lassan a mesekönyvek és a sorozatok is a gender-henger áldozataivá válnak, nemcsak külföldön, de itthon is. Ha tovább erősödik az LMBT emberek áldozatként való bemutatása, és ennek érdekében jogaik bővítése, akkor elérjük, ha eddig nem tettük volna, hogy „egyenlőbbek lesznek az egyenlőknél”. Többletjogokat kapnak és valamiféle társadalom fölötti kasztot alakítanak ki. Mindezt segítik a legpénzesebb alapítványok vagy akár az Európai Bizottság (lásd az ILGA Europe büdzséjét). És, hogy ne maradjon el a receptben az utolsó simítás sem: bárki, aki szót mer emelni a genderőrület ellen, rögtön homofób bélyeget kap.
Szeretnénk ettől megóvni gyermekeinket. Szeretnénk eldönteni, hogy mit láthatnak és mit nem a képernyőn. Ha szűrőprogramokat használunk, egy bizonyos pontig segíthet, de mit tegyünk, ha az LMBT tartalmakat gyerekbarátként kezeli a rendszer? A genderdömpinggel szemben a szülők is támogatásra szorulnak.
Oktatósorozatot készítenek a leszbikusok, hogy megkönnyítsék a kapcsolatfelvételt. Ha elindul egy ilyen oktatósorozat a homoszexuális kapcsolatok erősítése érdekében, akkor azt kéretik felkarikázni. Mert nem gyereknek való.
Emberi Méltóság Központ 
Hozzászóláshoz be kell jelentkezni!